Miért érdemes az amerikai Danch & Granger hírlevelét olvasni
Tudtátok, hogy a PEZ cukorkát az osztrákok találták 1927-ben, és hogy elsősorban a dohányzásról leszokóknak szánták segítségül, mint felnőtt cukorka? És hogy a neve a német PfeffErminZ szóból van? A kaliforniai Eric Danch borkereskedő ebből a mi pezsgő szavunkra asszociált egyik legutóbbi hírlevelében, amelyben a komplett magyar pezsgőtörténelmet is bemutatja. Elvégre, mindkettőhöz kell nyomás…
Fotók: Danch & Granger
Szerző: Németh Ágnes
Szigorúan személyesen
Eric hírleveleit többek közt a fenti eszmefuttatás miatt is imádom, érdemes rá feliratkozni, de itt is el lehet olvasni őket. (Például a Péter és a Farkas címűt, amelyben Magyar Péterről és a fenyegető aranyszínű sárgaságról számol be.)
Eric és társa, Catherine Granger rengeteget utaznak, többször végiglátogatják a partnerborászatokat, és csak személyes élményből táplálkoznak. Ez az, amit a mesterséges intelligencia sosem fog tudni helyettesíteni, és emiatt tud a Danch & Granger talpon maradni még akkor is, amikor az egész USA nyög és spórol, pedig nem kicsi a portfoliójuk, a kínálatukban szerepelnek osztrák, boszniai, horvát, magyar, szerb, szlovák és szlovén borok.?
Catherine Granger és Eric Danch üzlettársak, a Danch & Granger tulajdonosai
Nem kell az „ego trip”
A legtöbb partnerük magyar, tőlünk 29 pincészettől importálnak. Hogy mennyire megválogatják a borászatokat keresve az igazán komoly minőséget és az értéket, arról sokat elárul ez a pár mondat a tokaji Barta Pince kapcsán: „Először kicsit bizalmatlan voltam, mivel a Barta családnak nincsenek gyökerei Tokajban, szőlészetben vagy borászatban, hanem tehetős kívülállók, akik egy nagy befektetést hajtottak végre. Amikor találkoztam Barta Károllyal, hallottam a hosszú távú víziójáról, és felfedeztem azokat az embereket, akiket a megvalósításhoz magával hozott, egyértelművé vált, hogy a befektetés nem valamiféle önmegvalósítás (‘ego trip’), hanem egy átfogó befektetés Tokajba és Tokajért.”
Barta Károly tulajdonos és Ujvári Vivien korábbi főborász
Nem holmi „glu-glu”
Eric írói vénája nemcsak a hírlevelekben mutatkozik meg, természetesen a borleírásokat is maga írja – ez is a jobb borkereskedők sajátja, mert vannak lustábbak is, akik simán bemásolják a borászat hivatalos leírását. Íme, mit mond például a Heimann & Fiai Piros 2025-ről: „Ez csak a második évjárat, és eléggé eltér az elsőtől. Legutóbb egy határozott tanninszerkezetű rozé volt, ez az évjárat lédús, aromás és inkább egy világos vörösbor fehérboros felhanggal. A házasítás kétharmada közvetlenül préselt kékfrankos, rozéként erjesztve, amelyet aztán egész fürtösen erjesztett kadarkával házasítottak, és némi szár is került bele, hogy tartalmasabb legyen. Mindössze néhány hónapig érlelték tartályban, fűszeres, friss és jó behűteni, nem holmi glu-glu jóság Dél-Magyarországról.”
A glu-glu francia hangutánzó szó, angolul glug-glug, magyarul talán blugy-blugy, nem tudom, de a könnyen iható, laza borokra mondják, itt Eric valószínűleg azt érti alatta, hogy friss és üde, de a maga műfajában komoly bor.
Heimann Zoltán Jr
Na és hogy jön ide a trapéz?
Még 2020-ban készítettem egy interjút Eric-kel a Hungarianwines.eu számára, ez következik.
A cirkusz trapézától a borimportig
Interjú az amerikai Eric Danch importőrrel
A Blue Danube importcéget Frank Dietrich és Molnár Zsuzsanna alapították 2002-ben, és közel két évtizeden át importáltak az Egyesült Államokba, ahogy ők mondták: nemcsak bort, hanem kultúrát is. Megérdemelt nyugdíjaskorukat elérve két korábbi munkatársuk, Eric Danch és Catherine Granger viszik tovább a stafétát kicsit másként és más névvel. Én először a hírlevelükre figyeltem fel, szokatlan hangvételű, olvasmányos anyag volt, és mivel komoly magyar portfóliójuk van, fel is vettem velük a kapcsolatot, Eric pedig örült a megkeresésnek.
Danch & Granger Selections, USA
„Emlékezetes óvilági, kelet-közép-európai borok importőre”
– Olvastam, hogy korábban cirkuszban dolgoztál, úgyhogy muszáj rákérdeznem. Mit is csináltál pontosan?
– Jogos a kérdés:) Egy háromórás produkcióban vettem részt San Franciscóban, Teatro Zinzanni volt a címe. Kicsit a Vaudeville és a Cirque du Soleil keresztezése volt a show (persze kicsiben) egy 5-fogásos vacsora mellé. Amikor épp nem a trapéz körül pörögtem, akkor táncoltam vagy épp a színpadelemeket mozgattam, persze full sminkben és kosztümben. A show része volt az ételek felszolgálása és a borok szervírozása is – a vendéglátás és a szórakoztatás közti határvonal eléggé elhalványult. Ami a munka mellett legalább olyan fontos volt, az az, hogy sok előadóval összebarátkoztam. Többen közülük Kelet-Közép-Európából jöttek. Az előadások után mindig együtt lógtunk, ettünk-ittunk és sztoriztunk. Egy ukrán tangóharmonikás zsonglőrrel például mézes-paprikás vodkát ittunk savanyított paradicsommal, és hasonlók. Minden, amit megkóstoltunk finomabb volt egyszerűen attól, hogy jó és izgalmas emberekkel fogyasztottuk el, az étkezéseket pedig hagyományok és legendák kísérték. A borászatok kiválasztásánál persze nem jelent előnyt a cirkuszi akrobatikában való jártasság, néhány dolog viszont jól jön, amit ott szedtem fel. Ilyen az erős, izgalmas személyiségekre való rátalálás képessége, a történetek kutatása és az elhivatottság, hogy nagyszerű örökséget hagyjunk a jövő nemzedékre. A cirkuszvilág hihetetlenül családcentrikus, függetlenül attól, hogy vérszerinti rokonságról van-e szó vagy sem. A borvilág legjobb része pont ilyen.
– Te és az üzlettársad benne voltatok a Blue Danube csapatában. A honlapotokon azt írjátok, hogy a cégetek a „Blue Danube, a kelet-közép-európai borok úttörő importőrének független utódja”. Gondoltatok arra, hogy ugyanazzal a névvel folytassátok? Vagy ez nem volt a lehetőségek között?
– Így van, és nem, gondoltunk rá. Frank és Zsuzsa, a Blue Danube Wine Co. tulajdonosai igen erősen kötődtek érzelmileg ehhez a névhez. Több mint 17 évet tettek bele és ez pénzben nem is mérhető. Catherine és én egyetértettünk. Olyasmit akartunk létrehozni, ami kötődik az ő örökségükhöz, de új identitást hoz létre és új utak előtt is kaput nyit.
– Mik a legfontosabb különbségek a Blue Danube és a Danch & Granger portfóliói között?
– A legnagyobb különbség az, hogy amikor a Blue Danube indult, ők „szőlőfajtákat és borvidékeket” is importáltak az Egyesült Államokba. Tették ezt elsőként, egy olyan piacon, ahol ezeknek a szőlőknek és vidékeknek akkor még nem volt referenciapontja. És bár mi is hozunk be olyan borokat, amelyek először jelennek meg ezen a piacon, most sokkal nagyobb a verseny, és több borbeszerző van tisztában a kelet-közép-európai régió potenciáljával. A borok és borvidékek évről évre egyre több tétellel képviseltetik magukat. A Blue Danube berúgta az ajtót és talált jónéhány első generációs borászatot a poszt-kommunista térségben. A Danch & Granger 2. és 3. generációs borászatokat kutat fel, és persze olyanokat, ahol jól sikerült a generációk közti feladat-átadás. 2020 egész más világ 2003-hoz képest, különösen igaz ez Kelet-Közép-Európára. Kétlem, hogy 20 évvel ezelőtt a magyarok hitték volna, hogy Tokajból pét-nat érkezik hozzánk, vagy héjon áztatott királyleányka az ismeretlen Barabás nevű bortermő helyről – hogy csak párat említsek.
– Hogy boldogultok eddig? Sok ügyfeletek van? Több államban jelen vagytok?
– Nincs országos disztribúciónk, és nem is akarunk ilyet. Csak egy államba szállítunk a sajátunkon kívül, Oregonba, mert az ottani disztribútorral nagyon erős személyes és szakmai kapcsolatunk van. A partnerborászataink nagy része egyébként sem készít akkora mennyiséget, hogy az egész USA-t el tudna látni. Ráadásul három kisgyermekem van, nem is szeretném az országos disztribúcióval járó utazásokat. Sokkal több értelme van Kaliforniára koncentrálni (cirka 39 millió emberről beszélünk), ahol saját kapcsolatainkon keresztül érvényesülhetünk. Nem meglepő, hogy mi nem a könnyű sikert kínáljuk, ha egy borlap felépítéséről van szó. Sokkal nagyobb munka kell ahhoz, hogy valaki lecserélje a pohárral is kínált Sancerre-t mondjuk olaszrizlingre, vagy egy pinot noirt egy remek kadarkára. Ugyanakkor ez a nehézség le is szűkíti a borbeszerzők körét azokra, akikkel valóban szívesen dolgozom. Azokat az embereket keresem, akik hajlandóak kockáztatni, zsigerből cselekednek, követik az ösztöneiket. És ha megtaláltam őket, szeretném, hogy majd ők is megosszák a vendégeikkel, ügyfeleikkel a történeteket, szőlőfajtákat, borvidékeket. Úgy gondolom, hogy a COVID utáni időkben az emberek még inkább akarnak majd új dolgokat felfedezni és a megszokott elől menekülni. Nem arról van szó, hogy minden áron le kéne cserélni a Sancerre-t vagy a pinot noirt. Hanem arról az örömről van szó, amikor az ember alázatosan felismeri, hogy milyen végtelen a borvilág. Még azt is megkockáztatom, hogy a Kelet-Közép-Európából érkező „új” borok szeretete ráébresztheti az amerikaiakat arra, hogy milyen értékesek a borok, amelyeket már ismernek.
– Mi a legnagyobb kihívás, ha magyar borok eladásáról van szó
– Hol is kezdjem? Egyszer olvastam egy interjút Hugh Johnsonnal, épp azelőtt volt, hogy a Royal Tokaji első évjáratát piacra dobták volna. Tulajdonképpen egy új, minőségarányos árat kellett kreálniuk egy frissen privatizált boros térségben. Számos stílus és borvidék kapcsán ma is ugyanez játszódik le. Milyen ízű egy 25 dolláros furmint? Mi a különbség egy 15 és egy 35 dolláros juhfark között? Olyan kevés referenciapont van és olyan kevés a széles körben elfogadott és ismert viszonyítási alap. Néhány magyar szőlőfajta alkalmas arra, hogy más, jóval ismertebb nemzetközi szőlőfajtákhoz hasonlítsuk őket. Kínáljunk kadarkát annak, aki imádja a gamay-t vagy a pinot noirt. Hárslevelűt annak, aki kedveli a chenin blanc-t. Kóstoltassunk száraz szamorodnit a sherry vagy vin jaune rajongóval. Létezik némi közös nevező, de még mindig tonnányi különbség van. És mindez még nehezebb egy sós érzetű kéknyelűvel vagy egy héjon áztatott kövidinkával, ahol a „hungarikum faktor” már minden határon túl van. Nagy kihívás olyan portfóliót fenntartani, amely kellően sokszínű, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a borászpartnereink is elégedettek legyenek és ki tudjuk őket fizetni. Az ár természetesen jelentős tényező. Nagyon nagy a verseny a piacunkon, mivel igen sok a hazai termelő. Hiába érdemel meg egy bor egy bizonyos árat, annak is van költsége, hogy bejussunk egy adott piacra. Sok esetben hihetetlenül boldog és hálás vagyok, hogy tarthatok egy bort, mégsem tudom eladni, pusztán az ára miatt.
– Mik a legnépszerűbb termékek?
– A legnépszerűbbek azok, amelyeket pohárral vagy kiskereskedésben 20–30 dollár per palack áron tudok eladni. Az emberek ennyit hajlandóak felfedezésre áldozni, és ez az az ár, amelyért még érezhető a borkészítés és szőlészet minőségi volta. Egy jó sztori mindig segít, de főleg az, ha valamiben kitűnik a bor, ami másokban nincs meg. Ilyen a vulkanikus borok sóssága, a hűvösebb klímáról származó vörösborok aromatikája, a botrytis és a többi. A jó minőségű asztali bor ugyancsak jó ötlet. Valami, ami mutat némi terroirjelleget, jól iható és megfelelő mennyiségben hozzájuthatok, és persze megengedhető áron van. Van ilyenünk, néhány literrel, kettő Ausztriából, egy Szlovéniából, ezek szerves részét képezik a portfóliónknak. Még mindig keresek valami ilyet Magyarországról.
– Mi a helyzet a tokaji aszúval? Keresik vagy „mission impossible” az eladás?
– A 2019-es év a valaha volt legjobb évünk volt édes borok eladása tekintetében! Főleg az aszút vitték. Nagyon jól működött ételsorok mellé, és néhány helyre sikerült betennünk frissebb stílusú aszúkat (rövidebb érlelés, kevesebb oxidáció). Sikeres volt szamorodni és a tokaji késői szüret aperitifként is, hogy végre kiszabadítottuk a desszert mellé szánt kísérő skatulyájából. Elképesztően jól illenek húskészítmények mellé, olajban sült ételekhez és mindenhez, ami csípős. Ebben persze az éttermek és a borbárok jártak az éles, és sajnos jegelnünk kellett a projektet, amíg a dolgok jobbra fordulnak. Jóval nehezebb az értékesítés, ha kizárólag kiskereskedelmi csatornákat használhatunk. Az étel nélkülözhetetlen a borok mellé.
– Kifejezetten szórakoztatóak a hírleveleitek, biztos vagyok benne, hogy az ügyfeleitek is szeretik őket. Csináltok mást is, amivel oktathatjátok az ügyfeleiteket?
– Köszönöm. Mivel idén nem utazhattam, még a szokásosnál is nagyobb örömet leltem a hírlevél-írásban. Ezek a kis írások legalább emlékeztetnek az elmúlt utazásokra. A COVID előtt tele voltunk rendezvényekkel. Nem a drága borvacsorákra összpontosítottunk, sokkal inkább az oktató kóstolókra fókuszáltunk, kóstolókat szerveztünk borszaküzletekben, szemináriumokat tartottunk mind a szakembereknek, mind a borkedvelőknek. Ahogy a hírlevelek, ezek is kevésbő szóltak erjesztésről, a fejtés mikéntjéről, sokkal inkább a helyről, történelemről, gazdálkodásról, kultúráról, a családokról és arról, hogy milyen is az utazás. Idővel és több lehetőség birtokában szeretnék még több ügyfelet Magyarországra hozni, hogy személyesen tapasztalják meg, amit lehet. Ez az egyik legfontosabb előttem álló cél.
A 6 évvel ezelőtti interjú nyitóképe – azóta bizonyára megnőttek Eric huncut gyerekei